Mint minden rendes gyermek, én is estem-keltem. Az egyéni csúcsom alighanem a lakótelepi játszótér mászókájáról való szupergyors lemászásom volt… Egy méter magasról, fejjel a betonnak. Nem volt éppen egy EU-komforn játszótér… De túléltem, még egy kósza agyrázkódásra sem futotta (olyat sokkal később, jégen hanyatt esve szedtem csak össze). Egyszer egy bajai nyaralás alatt elengedett kormánnyal bringázva, oldalra bámészkodva sikerült telibe találnom egy szemeteskukát, majd röviddel ezután felszántanom az aszfaltot, a bőrfelületem egy jelentős részét otthagyva. Száz szónak is egy a vége: nem ismeretlen előttem a fájdalom.
A fájdalom új dimenziójával valamikor gimnazista koromban találkoztam. Szemölcsök nőttek a kezemen, amit – többek között – úgy igyekeznek gyógyítani, hogy folyékony nitrogénnel fagyasztják le a nem kívánt részeket az ember bőréről. A mínusz kétszáznyolcvan fog pedig minden, csak nem kellemes. Egy fiatal orvos végezte a „beavatkozást”, eleinte még a nitrogénnek az autóiparban való felhasználásáról regéltem neki (N2O, avagy nitro), aztán később persze belém fagyott a szó, szó szerint. Miután készen lettünk, és én már nem nagyon voltam vidám kedvemben, mehettem is haza. Az ajtón még kitaláltam, aztán a klinika bejáratán is (ez vagy öt méter különbséget jelentett), de már nagyon nem voltam oké. A világ kezdett elsötétülni, fogalmam nem volt, hogy mi bajom. Az agyamban tévelygő utolsó vércseppek segítségével felleltem egy padot a közelben, és az ájulás előtti utolsó másodpercekben önként hanyatt vetettem magam. Egy pillanat alatt a helyére is került a világ(om)… Nem nehéz kitalálni: ennyire leesett a vérnyomásom.
Én kis naiv úgy gondoltam, ez egyszeri eset volt. De persze, hogy nem. 2010 december 31-én éppen a haveri társasággal mulattuk az időt, amikor egy szét nem nyílott popcorn miatt emberes roppanást hallottam a számban. Az ilyenektől mindig megijedek, hisz tört már el fogam látszólag minden előjel nélkül. Félelmem nem volt megalapozatlan, az egyik – korábban már tömött – fogam úgy döntött, ideje félbetörnie. Egy hetem ment rá, mire rávettem magam, hogy elmenjek a fogorvoshoz… A száján kiszaladó „Jézusom” kijelentés hallatán már tudtam, hogy most különösen szarul fogok járni. Nem tévedtem. A fogam oly módon törött el, hogy nem volt más megoldás: egy könnyed, nagyjából két-három órás foggyökér-kivésésnek lehettem alanya, mely során azt is megtudhattam, hogy egy akkora emberben, mint amekkora én volnék, finoman szólva is nehezen hihető, hogy ilyen nagy méretű foggyökerek legyenek. Pedig én személy szerint ezt tudtam már régebben is, láttam röntgenfelvételen és húzták már ki fogamat is. Egyszóval irgalmatlan egy beavatkozás volt, ilyet többet az életben nem fogok csinálni. Hetekig éltem fájdalomcsillapítón, beszédképtelenül, kizárólag bébiételt fogyasztva. Emlékezetes évkezdés volt. De a lényeg: még nem is történt semmi, az érzéstelenítő beadása után újra megtörtént a fent vázolt szituáció, az elsötétedés. Jelen esetben szerencsésebb volt a helyzet, mivel eleve majdnem feküdtem, ráadásul látták is rajtam, hogy valami nincs rendben. Szóval lejjebb lett döntve a szék, kaptam vizet, szőlőcukrot, így helyreállt a vérnyomásom. De azt már tudtam, hogy hasonló esetekre a későbbiekben bizony számítanom kell.
Ezzel kapcsolatban a legfurcsább, hogy nem pusztán konkrét fájdalomra, hanem annak a látványára és a gondolatára is reagálok. Szociálpszichológia előadáson történt, hogy egy előadást hallgattam végig a lobotómiáról. Videófelvételekkel tarkítva, ahogy azt kell. Ott például majdnem kimenekültem az óráról, de egy idő után igyekeztem minden másra koncentrálni az előadáson kívül, mert a jeges veríték folyt rólam és úgy éreztem, minimum felfordulok. Idén januárban vért vettek tőlem (a tűkkel sem vagyok nagy haverságban), bizony ott is éreztem, hogy nem kell elsietni az ágyról való felkelést.
Mindebből nagyjából az a tanulság szűrhető le, hogy bizony jobban teszem, ha messze elkerülöm a fájdalommal járó, vagy éppen annak a lehetőségét magában hordozó eseteket, történeteket, lényegében mindent. Mint a fentiek mutatják, a szervezetem nem reagál túl jól, és erre oda kell figyelnem, ráadásul nem is egy kellemes dolog.
