Első kerékpáros élményeim meglehetősen homályosak, de hát kinek nem azok (annak, aki húsz évesen tanul meg bringázni, annak). Az egészen biztos, hogy a háromkerekű tricikli is megjárta alattam a maga kálváriáját, bár kétség sem fér hozzá, hogy a nálam nyolc évvel idősebb unokatestvérem – Isten nyugosztalja – tesztköre alatt nyikorgott csak igazán. Az oldalkerekes (így hívják?) bringát nem szerettem, mert a vékony alumíniumból készült támasztékok a pillanat törtrésze alatt hajlottak el, nem sok segítséget nyújtva így a tanulás szakaszában. Az is egészen biztos, hogy az áttörés (és itt most mindenki hallja lelki füleivel az Űrodüsszeia: 2001 zenéjét) nagymamámék udvarán következett be, ekkor volt szerencsém először mindenféle külső segítség és jelentősebb zakó nélkül métereket megtenni egyensúlyozva a bringámon; majd megállni a hirtelen kissé röviddé váló udvar végén, erősen taposva a kontraféket. Ez úgy 1990 környékén történhetett.
Mivel apám sem veti meg a drótszamarat, így utánpótlásból nem volt gond, növekedésem ütemével lépést tartva mindig rendelkeztem a megfelelő vassal. Időnként többel is, triatlonos éveimben az mtb mellett volt egy országúti Mali is fenntartva. Még a panelban laktunk, amikor az egyik bringámnak csak a hűlt helyét találtuk. Azóta is rejtély, hogy a nyolcadik emeleti lezárt tárolóból hogyan emelték el az amúgy szinte vadi új kerékpárt (kétszer ültem rajta), de nyilván valaki „házon belül” lehetett. Végülis a biztosító kifizette, a lakásbiztosítás kiterjedt a tárolóra is. A pénzből pedig kaptam másikat, happy end.
A szerelésről sem könnyű megmondani, mikor kezdődött. Gyerekkoromban előbb vagy utóbb szétszedtem mindent, ami a kezem ügyébe került: lcd-játék, karóra, rádiótávirányítású kisautó belseje előttem nem maradhatott rejtve. A kerékpár az persze macerásabb, mivel méretben aránylag nagy, ráadásul jelentős mértékben tartalmaz olajat, csapágyzsírt és természetesen koszt, amit nem célszerű a lakásban bütykölni, ha az ember jóban szeretne lenni felmenőivel. Így ez a fajta tevékenység csak akkor kaphatott szabad utat, amikor kertes családi házba költöztünk. Persze túl mélyre nem jutottam, mert bár az alapvető szerszámok rendelkezésre álltak, azonban a kerékpárokhoz számtalan speciális célszerszám kell, ami azóta is probléma (három különböző középcsapágy szereléséhez három különböző szerszám fog kelleni, az hétszentség). Így a fékek-váltók beállításán és a kerékagyak bezsírozásán felül sokmindenhez nem nyúltam.
Az úgynevezett „építgetés” korszaka 2010-ben jött el. Ekkorra már rendelkeztem némi anyagi tőkével, tudásom csiszolásához pedig rendelkezésemre állt az internet. Így elmerülhettem a különböző szabványok misztikus mocsarában, a vázak, teleszkópok és kerékszettek erdejében. Majd lassanként – jobbik felem mérsékelt öröme mellett – elkezdtem a Bikemag apró, a Vatera, az ebike.hu, a Testbike és megannyi egyéb csatornán magamhoz édesgetni a szükséges alkatrészeket. Persze a végső összeszereléshez a mai napig kell valamilyen szakműhely segítsége, de az azóta eltelt időben számos váz, villa, felni, kormány és egyéb alkatrész átment a kezemen, így bátran állíthatom, hogy valamit már sejtek a dolgok mikéntjéről. Azt túlzás lenne állítani, hogy mindeközben hatalmas távokat is tettem meg az aktuálisan épp birtokolt masinával. Maradjunk annyiban, hogy mind az építés, mind a használat terén megmaradtam hobbi-felhasználónak.
