Az egész ott kezdődött, hogy ráléptem a kétlépéses országelhagyás első lépcsőfokára: Pestre költöztem (pestieknél ez értelemszerűen egylépésesre módosul). Nagy nehezen lett meló is, Közép-Európa legforgalmasabb áruházában kezdtem eldolgozni (így reklámozza magát a Fogarasi úti Tesco), pékáru-eladóként. Ez egészen véletlenül jött, a világon semmilyen hasonló jellegű végzettségem nincs, sütőt sem láttam még közelről (különösen iparit). Az áruház személyzeti politikájába könnyedén belefér az, hogy az ünnepek előtt felvesznek számos embert, akiket aztán az évvégi szokásos nagy kereskedelmi pörgés (amikor a pórnép elszórja a pénzének a dupláját) lecsöngése után könnyedén szélnek is eresztenek. Persze engem nem ért felkészületlenül a dolog, a kirúgás tényét közlő telefon napján írtam alá szerződésem egy másik cégnél, mely – hogy, hogy nem – szintén pékipari területen mozog. Ez volt a Mlinar, történetünk itt kezdődik.

A Mlinarról annyit kell és lehet tudni, hogy horvát tulajdonú cég, tevékenységüket bő száz éve űzik, és mint olyan, meglehetősen tőkeerős vállalkozás. Nemrégiben pedig a fejükbe vették, hogy ők bizony meghódítják a szlovén és a magyar piacot is. Itt kerültünk képbe mi a kollégáimmal, ugyanis minket szántak a leendő magyar boltok személyzetének. Mivel az említett boltok még legfeljebb elképzelés szintjén léteztek, a valóságban még egyáltalán nem, márpedig egy képzelt boltban nehéz igazi bureket sütni, így mi tizenheten le lettünk utaztatva a horvátországi Eszékre, megtanulni a csínokat és bínokat. Itt már kezdődtek az érdekességek.

Volt köztünk egy személy, aki az első percektől fogva érezhetően másképp volt kezelve. Róla ottlétünk harmadik hete után derült ki, hogy a leendő magyarországi koordinátort tisztelhetjük benne… Miután ezt bejelentették, gyakorlatilag el is tűnt, a továbbiakban öltönyben furikázik a céges kocsiján, a céges mobilját nyomkodva. Ez a kis etűd sokat elmond a cég korrektségéről, úgy hiszem. Persze ebben az illető fiatalember is ludas, de egyrészt a hazai munkaerőpiaci viszonyok között ez (sajnálatos módon) valahol érthető, másrészt lett volna helyette ötszáz másik, aki vidáman bevállalta volna – bár ehhez a tényhez újfent csak cinikus megjegyzéseket tudnék fűzni.

A korrektség a továbbiakban is inkább amolyan lidércként tűnt csak fel időnként: kiutazásunk alatt nagyon sokáig azt sem tudtuk, hogy mikor mehetünk haza. Az ígért egy hónap helyett (többeknek csupán három hetet mondtak az interjúk során) végül két hónapig maradtunk, egy hét megszakítással, mely alatt Budapesten elintéztük a kötelező orvosi vizsgálatokat ("mérjek egy vérnyomást, vagy beírhatom a százhúsz per nyolcvanat?"). Így a január elején indult kiutazásunk végül március elején ért véget, nem kis részben azért, mert a boltok megnyitása közel sem ment olyan zökkenőmentesen, mint ahogyan azt a cég zágrábi központjában előre megálmodták. Hiába, ha az arc nagyobb, mint a szervezőkészség, akkor ez történik. Jobbik felem sztoikus bölcsességgel megjegyezte, hogy ha külföldön akarnék dolgozni, akkor nem ide jövök.

Mindeközben Eszéken lelkesen tanultunk. Bár ez nem volt egyszerű, a kasszaprogram és a biztosított tájékoztató anyagok fordítása nem volt éppen akadémiai szintű (továbbá mindenre kiterjedő), bár ez elég egyszerűen elkerülhető lett volna, ha nem két olyan horvát alkalmazottal fordíttatnak le mindent, akik ugyan valahol, valakitől, valamennyire megtanultak magyarul, de tudásuk éppenséggel édeskevés egy ilyen feladathoz. Szerintem legalábbis kellemetlen, ha a termékek nevét sem sikerül helyesen leírni. Ugyanígy problémás, ha idegen nyelveket nem, vagy csak alig beszélő magyarokat beültetnek idegen nyelveket nem, vagy csak alig beszélő horvátok mellé betanulás céljából. Így kintlétünk alatt végig egy horvát-angol-magyar-activity keveréknyelvet alkalmaztunk, bár ezzel azért igen körülményesen lehet elmagyarázni mindazt, ami valamivel bonyolultabb a „mosd fel a padlót” kérésnél.

Ugyan szerződéseinket már 2012 december végén aláírtuk, ez a Mlinart nem akadályozta meg abban, hogy február elején módosítsa mindannyiunkét. Mégpedig oly módon, ami a munkajog szempontjából igen nehezen állja meg a helyét: a tíz oldalas eredeti szerződés ötödik oldalát nyomták kezünkbe aláírásra, dátum nélkül, mintegy 40.000 Ft-tal kevesebb bruttó bérrel, mondván: bocs, elsőre elszámolták. Ó, hát persze, az csak úgy megy. Majd miután február másodikán aláírtuk e papírt, nemsokára meg is érkezett első, januárra vonatkozó fizetésünk. Minő meglepő, az „új”, csökkentett összeggel. Tehát januárra már a módosított összeggel bérszámfejtettek, ergo nem volt újkeletű a dolog… Két ember a későbbiekben megelégelte a „zágrábiak okoskodását”, távozott a hosszúra nyúló tréningről. Jelenleg egyezkednek a céggel, eredményről egyelőre nem tudni. Ha lesz valami új fejlemény, folytatom.  

Hogy mondjak valami pozitívat is, a szállásunk az nem volt rossz. Egy négycsillagos hotelben lakunk, ami azért nem hangzik rosszul (Hotel Osijek, ha valakit érdekel). A személyzet remek, a kaja finom, bár a külön számunkra olcsósított menü nem valami bő, nagyjából mindenki ugyanazt a három-négy ételt ette a kezdetek óta (egyoldalú táplálkozás rulz). Sajnos az már kevésbé kényelmes, hogy két-két ember lakott együtt egy szűkös hotelszobában, az internet megbízhatatlan, én jómagam olyan szobában is laktam, ahol a hat konnektorból egyetlenegy működött. Így a minibár is melegen állt hetekig, bár azt amúgy sem nyitottuk ki soha, mert az természetszerűleg horror drága (a Red Bull olyan 1.000 Ft körül karcol).

Az egyhetes szünetünket követően a kezdőcsapat ketté lett választva. Az egyik fele Zágrábba utazott folytatni a tanulást, a másik fele – újabb alkalmazottakkal kiegészítve – visszatért Eszékre. Sajnálatos módon Zágrábban kellemetlenebb körülmények fogadták az oda érkező csapatot szállásukon, sem mosási lehetőség, sem internet nem állt rendelkezésre, és az étkezést is önerőből kellett megoldaniuk (a hotelben ingyenes a reggeli). Ez persze továbbra is fedezhető volt a biztosított napi apanázsból (külföldi kiküldetés esetén ez kötelező elem), de a tiltakozás hatására ezt a csapatot idő előtt hazautaztatták. Ahogyan azt már említettem, ketten ekkor távoztak a csapatból. Egy kollegina szintén meggondolta magát, ő még korábban, a pesti kitérő után döntött úgy, hogy nem tér vissza Horvátországba. Két további illetőt a cég küldött el szintén megkérdőjelezhető magyarázattal: egy, a szállás folyosóin elkövetett zajongásukra hivatkozva lettek hazaküldve és egyben kirúgva.

Jelenleg ott tartunk, hogy mindenki itthon állomásozik és lelkesen várjuk, hogy végre valahára megnyíljon az első bolt.