Négy év hosszú idő. Mi - egy rövid, talán két hónapos megszakítással - ennyi ideig éltünk Budapesten, a fővárosban, szmogfalván, az egyetlen olyan magyar városban, ahol metró közlekedik (oké, Londonban is van metró). A kalandvágy hívott oda annak idején, legalábbis engem. Az asszonyt meg vittem magammal, neki nem volt választása... Ezt később hallgattam is elég sokáig. Végül aztán gazdagabbak lettünk némi munkatapasztalattal (én magam elfogyasztottam hat munkahelyet) és sok-sok élménnyel. Plusz jelentősen bővült a helyismeretünk. Lettek kedvenc helyeink, mint a Feneketlen tó, a Kamaraerdő, meg persze a kommersz része, a Budai vár, vagy a Margitsziget. Emellett megismertünk sok olyan helyet, amit korábban csak hallomásból, vagy éppen a tévéből ismertünk (bringával sokszor elmentem például Gazdagrét mellett, de magam sem tudom, hogy miért éppen ez jutott eszembe). A szívünkhöz nőtt Újbuda, a XI. kerület. Mikor először érkeztünk meg egy mocsok hideg februári estén a Kelenföldi pályaudvarra, akkor is ebben a kerületben húztuk meg magunkat, nagynénémék kölcsön-lakásában, ami ugyan végtelenül kiábrándító volt, de legalább pénzünkbe nem került. Másfél évig Zuglóban is laktunk, éppen az 1-es villamos felújításának idején... Peches időzítés volt, ez van. Viszont akkortájt jelentek meg az Alstom szerelvények a 2-es Metró vonalán, így mi nagyrészt a szép új szerelvényekkel utazhattunk. Sőt, később a híres-hírhedt 4-es Metró vonalán is ugyanezek a szerelvények álltak sorba, így szinte régi ismerősök voltak.    

Budai életünk végnapjai akkor vették kezdetüket, amikor 2015 szeptemberében a Szent Kristóf Szakrendelőben bizonyossá vált az, amit már addig is sejtettünk: már nem sokáig leszünk kettesben. Abban ugyanis mindketten tökéletesen biztosak voltunk, hogy gyerkőcöt nevelni csakis otthon, a Mecsek lábánál akarunk. Ehhez adott volt egy pécsi családi ház, ahol évek óta nem lakott senki (tesó szintén Pesten, ősök közül ki ott, ki ott). Régen úgy gondoltam, hogy a gyerekhez kell autó. Az autóhoz pedig garázs. Tehát előbb garázsom lesz, majd autóm, végül pedig gyerekem. Végül össze is jött mindez, csak nem ebben a sorrendben: autó-garázs-gyerek. Ebből gyakorlatilag csak ez utóbbi saját eredmény, a többit azt apucinak-anyucinak köszönhetem. A tütüke mondjuk jól jött a költözéskor is, mert egy csöppet megszaporodtak a cuccaink az évek alatt... Számolni kellett mosógéppel, ággyal, mikróval, akváriummal, tengerimalaccal, néhány kerékpárral... Végül azért minden egyben megérkezett. A háztartási gépeink jelentős részét duplikáltuk, mivel hazahoztunk olyasmit, ami eleve volt a pécsi házban. Ennek viszont később inkább előnyét láttuk, mivel az első néhány hónapban egymás után múlt ki mikró, tévé, mosógép... De mindegyikből volt tartalék. 

Azt egyáltalán nem mondhatnám, hogy elsiettük a költözést. Április elsején költöztünk ki az albérletből és hagytuk el Pesten, a hónap végén pedig már szülők voltunk... De ez már egy másik történet. Egy sokkal hosszabb.