Valahol azért nagy szerencse, hogy nem a bloggerkedésből élek, mivel már régen felkopott volna az állunk. Ezzel most nyilván a posztjaim sűrűségére kívánok utalni. Na persze, elfoglalt ember vagyok én, dolgozni kell (ami nem a bloggerkedés, mint azt már feljebb tisztáztuk) a napi betevőért, meg persze ott a család is, akik lelkesen hasznosítják az életerőt. Az összeset.
Nyakunkon 2018, én meg azt nézegetem, hogy a telefonom jegyzettömbjében (a papírfecniket elvesztettem) 2015-ből származó tervek sorakoznak. Fejben persze sokkal régebbiek is vannak. Az ember energiája sajnos véges, néha pihenni sem árt, meg aztán a kávéfőzőt is eltörtem (oké, abból lett másik - nagyobb, naná). De töretlenül haladunk előre, csak sok időt elvesz a Facebook, Instagram, Pinterest... A modern kor időrablói, a tévé helyett. Az ember kezében ott a telefon, az pedig nekem inkább csak befogadásra alkalmas. Vagyis: lelkesen bámulom a fentieket. Apropó, próbált már valaki blogbejegyzést írni telefonon? Na ugye... Én számítógépet alapvetően a munkahelyemen látok, itthon hiába van két gépem is, ha nincs idő és affinitás használni... Na jó, a laptopon mostanában Kisvakondot szokott nézegetni a lányom. Kihasználtság kimaxolva. Egyebek mellett egy rendes asztal sem ártana.
Bár ez nem látszik, de ezt alapvetően nem egy olyan bejegyzésnek szántam, amiben az élet felett kesergek. Inkább amolyan ki nem mondott újévi fogadalom kíván lenni, amiben azt sugallom, hogy idén a mindent elsöprő alkotó munka lesz a cél, amibe értelemszerűen benne foglaltatik a forszírozottabb öncélú billentyűzet-nyomkodás is, hát persze. Meg minden más, úgyhogy holnap megyek is új gombokat venni a földszinti hálószoba beépített szekrényeire. Fehéret, mert az asszony azt mondta.
