Mindig rossz látni, hogy korábbi bejegyzések továbbra is vázlatként, élesítetlenül árválkodnak, reménytelenül várva arra, hogy "valaki" befejezze őket. Még rosszabb, amikor az ember bambán nézi az általa felvésett címszavakat, töredék bekezdéseket*. Egyrészt ki emlékszik már arra két-három hónap (valójában amúgy év) távlatából, hogy mi akark ez lenni, másrészt minden bejegyzéshez tartozik egy sajátos élethelyzet, egy "mood", amit nem lehet rekonstruálni. Valamit egész másképp látsz az egyik napon, mint a másikon. Rágódtál rajta egy kicsit, beszéltél valakivel, utánaolvastál és egész másképp látod. Plusz persze k.rvaokosnak hiszed magad. Elvégre okosabb vagy, mint tegnap. 

Nem fogok most amúgy egyetlen félbemaradt korábbi bejegyzést sem befejezni, csak egyrészt szégyenletes, hogy a legutóbbi bejegyzés tavaly májusi, másrészt éppen volt egy kis időm, mert a kisfiam (óó igen, október óta van egy fiatalúr is a családban, szintén érdemelni fog néhány szót - később) négykor felvert minket, én meg már nem tudtam visszaaludni. Így végül felkelés és blogbejegyzés lett a dologból, jippí! 

*Nyugi, nem írok előre vázlatot mindenhez, ekkora állat nem vagyok, de néha előre jegyzetelek, amikor van egy prekoncepció, vagy jönnek az ötletek és az agyam gyorsabb, mint a kezem (ti. az agyam gyorsabban elfelejti, minthogy a kezem leírná).