"Jaj úgy élvezem én a strandot
Ottan annyira szép és jó,
Annyi vicceset látok, hallok
És még Bambi is kapható"

Kovács Eszti - Pancsoló kislány

Terápiás jellegű úti beszámolónk következik, avagy hogyan próbáljunk meg épelméjűek maradni gyermekeink ellenére mellett. 

Nyár, hétvége, felhők, mérsékelt kánikula. Adott egy feleség, aki meglehetősen unja az otthonlétet - lassan hat éve ezt csinálja, karanténia ráadásul duplán számít; egy férj, aki imádja az otthonlétet - hétköznap húzza az igát és hát finoman fogalmazva nem az az utazgatós fajta; továbbá adott még két kiskorú bűnelkövető, öt ill. másfél évesek, telve kiváncsisággal és tettvággyal (félelemérzet meg nuku). Hát mit lehet ilyenkor tenni? Lehet például strandra menni. 

Sajnos a hozzánk legközelebb eső strand nem igazán ideális a céljainkra. A legfontosabb probléma, hogy a "nagyoknak való" sportmedence nincsen három méter magas téglafallal, szögesdróttal és vízágyúkkal elválasztva, így folyamatos felügyelet igényeltetik abban a tekintetben, hogy tudniillik bármelyik pillanatban átszökhet az egyes, a kettes, vagy mindkét fent említett troublemaker megmártózni a habokban. Ami egy úszni nem tudó gyermek és egy két méter mély medence relációjában mérsékelten szerencsés. Természetesen fel vagyunk mi is szerelkezve mindenféle aktuális rajzfilmhősökkel kidekorált, felfújható életvédelmi eszközzel, de ugyebár ezek egy része könnyedén eltávolítható, egy másik része meg könnyen visszájára fordulhat (vö. átforduló úszógumi). Emellett a víz mindegyik medencében elég hideg, ennek viszont nem örül senki. 

Becéloztuk hát ezúttal Magyarhertelendet, és az ottani thermálfürdőt. Hideg víz, meleg víz, még melegebb víz, mindenki kedvére válogathat. Lenne ott szauna és masszás is, dehát kinek van arra ideje... A kacskaringós hegyi szerpentin tartogathat meglepetéseket, szerencsére egyik gyerek sem az a rókázós fajta. A szűk keresztmetszet megintcsak apuka, dehát ő vezet, ha nem bírja, majd kicsit lassabban veszi a kanyarokat... A táj amúgy szép, erdők, dombok, tavak, szalmabálák, kinek kell jobb útvonal. A strand maga egy kis falu után van valahol a semmi közepén, de nekünk még vállalható távolság - körülbelül fél óra az út. Van minden, ami alapvető strandolós fícsör, adnak lángost, játszanak sz*r zenét és sok a nyugdíjas, meg a kisgyerekes. Utóbbi persze nekünk ugyebár bejövős, mert a kölkök tudnak spannolni. Ahogy az elején említettem, nem volt az az igazi tragikus kánikula, ennek egyből két előnye is adódott: egyrészt nem volt akkora tömeg, másrészt feltétlenül szanaszét sülni sem kellett (~30°, bőven elég az testnek és léleknek). Bár Vince (a kisebbik gyermek) mérsékelt örömmel fogadta a vizet, mint olyat, azért ő is megmártózótt olykor-olykor (mondjuk a medencék körüli bolyongással lényegesen több időt töltött). Zsófiát kirángatni sem lehetett, alkalmi barátaival folyamatos ingázást vittek végbe három kiválasztott medence között. Így legalább a szülők választhattak, hogy a gömbvillámként cikázó gyerek, csúszda, vagy a nyakig érő víz miatt majréznak jobban. Kész felüdülés, nemde?! Persze az ember, ha gyereke van, akkor nem pihenni jár ilyen helyekre, hanem a rettegés egy új dimenzióját megismerni. Persze a gyereknek kell az élmény és milyen jól esik utána visszatérni a saját kis lakásodba... Összességében nem volt rossz ez a nap sem, de biztos gazdagabb lettem néhány újabb ősz hajszállal.