Anya gondoskodik arról, hogy néha kettesben lehessek a gyerekkel. Apropó gyerek. Egy emberpalánta mikor, milyen korban nem számít már babának - és lép át a következő stádiumba, lesz belőle "gyerek"? Nem tudni. Azazhogy nem tudom. Sejtem, hogy elképesztő mennyiségű szakirodalom áll(na) rendelkezésre a témában, de csakazértse. Anya meg úgyis olvasta mindet. Valószínűleg már mindegy is, Zsófit (ő ugyebár maga a definiálandó alany) meg úgysem érdekli. Marad hát a csapongás a terminus technicusok között.

Szóval kettesben lét. Ezúttal a város majdnem közepén, a Kossuth téren volt szerencsénk egy órácskát eltölteni, mivel anyának rendszeres időközönként be kell ruháznia egy tavaszi/nyári/őszi/téli, kék/zöld/lila/sárga/fehér/fekete lábbelire. Amihez mi nem kellünk. Azazhogy: nem akarunk kelleni. Kék ég, zöld fű, szürke szobrok, kellemes meleg (május közepén, végre valahára), mi kell még? Ingerek, kéremszépen, ingerek. Ott van például középen az a nagy szobor (Kossuth Lajos szobra amúgy), na, azt például imádjuk, lelkesen mutogatunk rá, meg kell látogatni. Közelről mondjuk már nem olyan izgi, sőt, kicsit ijesztő is az 5-6 méter magas szobor, meg aztán nem is lehet rendesen látni onnan lentről a babakocsiból. Ha felvetetjük magunkat – márpedig felvetetjük magunkat – akkor egy fokkal jobb. Ugyanezzel a lendülettel meg is lehet látogatni a tér két további szobrát is (Batthyány Lajos és Deák Ferenc, csak a pontosság kedvéért), bár ők már azért nem voltak akkora emberek, ezt jelzi is, hogy nekik már csak a fejükre, meg némi talapzatra jutott anyag. Apa viszont még pont fel tud emelni abba a magasságba, hogy a kőarcukat meg tudjam simizni.

Persze nem csak ilyen merev dolgok vannak a téren, akadnak ott élőlények is. Galambok meg kutyák. Galambul ugyan még nem tudunk, de utóbbinak lelkesen mondogatjuk már, hogy „vau-vau”, ha épp úgy tartja kedvünk. Ez a kutyák gazdáinak mindig bejön... A kutyákat, azt hiszem, nem igazán érdekli. Vannak emberek is a téren, sőt, azok vannak legtöbben. Mindenféle korosztály. A hasonló korú gyerekek a legérdekesebbek, főleg akkor, ha már tudnak járni (mi még nem tudunk, de közel az áttörés). Tőlük el lehet lesni a trükköt. Zsófi mondjuk semmit se siet el, általában kényelmes és inkább a biztosra játszik. Feketeöves bika a drága (tiszta apja). Idősek esetén inkább fordított az érdeklődés, vagyis sokkal inkább ők érdeklődnek a gyerkőc iránt. Persze ezúttal is kisfiúnak lettünk titulálva, ami nyilvánvaló tévedés és amúgy nagyon lányos arca van a gyereknek, de sapkában, imbolyogva (apa Quasimodoba görnyedve vezet), lefelé nézve, zöld felsőben körülbelül 70 éves emberektől bocsánatos bűn mellélőni. Az úr meg is jegyezte, hogy tévedett a röntgenszeme, ami már csak azért is rettenetesen találó, mert ebben a korban még kicsik a különbségek és gyakran nehéz első (második, harmadik) pillantásra megállapítani a gyerek nemét. . Persze a miénknél neeeeem, ahogy említettem is. Egyeseknél viszont ez felnőttkorra is megmarad.

Vannak a téren még aztán jelentős mennyiségben dekoratív tinilányok, de mivel ezt anya is olvassa, ezért vegyünk úgy, hogy nincsenek és különbenis a gyerekre vigyázok és a nap ellen van rajtam napszemüveg (mondjuk tényleg).

Ha már kicsit unjuk a banánt, akkor eszünk egyet, meg persze iszunk is egy fél kortyot, az kell a pocaknak. Lassan előkerül anya is, a nagy lelkesedésben nem is hagyjuk magunkat visszatenni a babakocsiba, így cipelheti a fenekünket majdnem hazáig, de hát mi már csak ilyen huncut fajta vagyunk, meg aztán erősödjenek a szülők, leszek én még ennél nehezebb (eset) is.

"Oh, it's a fragile thing this life we lead
If I think too much I can get overwhelmed by the grace
By which we live our lives with death over our shoulders"

(Pearl Jam: Sirens)

Egyik ismerősöm édesanyja a közelmúltban fejezte be földi pályafutását. Szép kort megélt, 82 éves volt. Sajnos utolsó éveit már betegen töltötte, ágyhoz volt kötve, ápolni kellett és emlékeit is fokozatosan elvesztette (Alzheimer-kór). Szomorú dolog ez, persze, hogy az, dehát az élet velejárója az is, hogy van eleje, meg vége (de nagy is a pofám harmincévesen*). És általában egyik sem megy könnyen. De nem is maga az esemény a legfontosabb jelen esetben.

A napi ápolási teendők ellátásához ápolónő(k) járt(ak) házhoz, ami már önmagában figyelmet érdemel azon okból kifolyólag, hogy ők ezt a - mind fizikailag, mind mentálisan - amúgy is megterhelő munkájuk mellett vállalják. Persze nem ingyen, ez nyilvánvaló, de ma Magyarországon súlyos hiány van ápolónőkből, aminek az a fő oka, hogy sz*r a fizetés. Az ember pedig nem rest a zsebébe nyúlni, amikor haldokló hozzátartozóján szeretne segíteni. Nyilván nincs igazság a földön; van, akinek az apja ötvenkilenc évesen, minden előjel nélkül összeesik és van, aki hosszú évekig tehetetlenül nézi a folyamatos leépülést, szenvedést, ami a szeme előtt zajlik.

Ami engem ismerősöm édesanyjának halálával kapcsolatban a leginkább megérintett, az a rutin és a szenvtelenség, ahogyan az ápolónő a halálhoz hozzáállt. Nyilván neki ez hozzátartozik a mindennapjaihoz, de többségünknek ez szokatlan, nem olyan közegben élünk, ahol minden nap emberek élete ér véget. Persze érthető, neki ez a munkája, a hivatása, hozzátartozik - úgymond - az élethez. Csakhát... Az ember egy percre mégiscsak elgondolkodik saját múltján, jelenén, jövőjén, amikor az ápolónő csendesen csak annyit mond: "még fél óra".

*harmincegy

Négy év hosszú idő. Mi - egy rövid, talán két hónapos megszakítással - ennyi ideig éltünk Budapesten, a fővárosban, szmogfalván, az egyetlen olyan magyar városban, ahol metró közlekedik (oké, Londonban is van metró). A kalandvágy hívott oda annak idején, legalábbis engem. Az asszonyt meg vittem magammal, neki nem volt választása... Ezt később hallgattam is elég sokáig. Végül aztán gazdagabbak lettünk némi munkatapasztalattal (én magam elfogyasztottam hat munkahelyet) és sok-sok élménnyel. Plusz jelentősen bővült a helyismeretünk. Lettek kedvenc helyeink, mint a Feneketlen tó, a Kamaraerdő, meg persze a kommersz része, a Budai vár, vagy a Margitsziget. Emellett megismertünk sok olyan helyet, amit korábban csak hallomásból, vagy éppen a tévéből ismertünk (bringával sokszor elmentem például Gazdagrét mellett, de magam sem tudom, hogy miért éppen ez jutott eszembe). A szívünkhöz nőtt Újbuda, a XI. kerület. Mikor először érkeztünk meg egy mocsok hideg februári estén a Kelenföldi pályaudvarra, akkor is ebben a kerületben húztuk meg magunkat, nagynénémék kölcsön-lakásában, ami ugyan végtelenül kiábrándító volt, de legalább pénzünkbe nem került. Másfél évig Zuglóban is laktunk, éppen az 1-es villamos felújításának idején... Peches időzítés volt, ez van. Viszont akkortájt jelentek meg az Alstom szerelvények a 2-es Metró vonalán, így mi nagyrészt a szép új szerelvényekkel utazhattunk. Sőt, később a híres-hírhedt 4-es Metró vonalán is ugyanezek a szerelvények álltak sorba, így szinte régi ismerősök voltak.    

Budai életünk végnapjai akkor vették kezdetüket, amikor 2015 szeptemberében a Szent Kristóf Szakrendelőben bizonyossá vált az, amit már addig is sejtettünk: már nem sokáig leszünk kettesben. Abban ugyanis mindketten tökéletesen biztosak voltunk, hogy gyerkőcöt nevelni csakis otthon, a Mecsek lábánál akarunk. Ehhez adott volt egy pécsi családi ház, ahol évek óta nem lakott senki (tesó szintén Pesten, ősök közül ki ott, ki ott). Régen úgy gondoltam, hogy a gyerekhez kell autó. Az autóhoz pedig garázs. Tehát előbb garázsom lesz, majd autóm, végül pedig gyerekem. Végül össze is jött mindez, csak nem ebben a sorrendben: autó-garázs-gyerek. Ebből gyakorlatilag csak ez utóbbi saját eredmény, a többit azt apucinak-anyucinak köszönhetem. A tütüke mondjuk jól jött a költözéskor is, mert egy csöppet megszaporodtak a cuccaink az évek alatt... Számolni kellett mosógéppel, ággyal, mikróval, akváriummal, tengerimalaccal, néhány kerékpárral... Végül azért minden egyben megérkezett. A háztartási gépeink jelentős részét duplikáltuk, mivel hazahoztunk olyasmit, ami eleve volt a pécsi házban. Ennek viszont később inkább előnyét láttuk, mivel az első néhány hónapban egymás után múlt ki mikró, tévé, mosógép... De mindegyikből volt tartalék. 

Azt egyáltalán nem mondhatnám, hogy elsiettük a költözést. Április elsején költöztünk ki az albérletből és hagytuk el Pesten, a hónap végén pedig már szülők voltunk... De ez már egy másik történet. Egy sokkal hosszabb. 

Vettem autópályamatricát. Ezzel így önmagában nincsen semmi probléma, időnként előfordul. Node! Az történt, hogy az első próbálkozásomnál azt a visszajelzést kaptam e-mailben, hogy a fizetés sikertelen volt (online bankkártyás fizetés, OTP Direkt). Hát jó, akkor kezdjük el elölről, bár sürgős lenne (menni kellene munkába), de nincs mese, meg akarom venni. Most. Ígyhát szépen végigzongorázom újra a rendelés lépéseit (kategória kiválaszt, rendszám megad, stb) és mit ad Isten, próbálkozásomat siker koronázza! Megy ez, mint a karikacsapás. Számítógépet kikapcsol, rohan a kocsihoz, irány a munkahely.

Néhány héttel később nézem a pénzforgalmat a netbankingban és meglepődve tapasztalom, hogy a 10 napos matrica díja - 3.165 Ft a 190 Ft-os kényelmi díjjal - kétszer is szerepel, ugyanazzal a dátummal. Hogy is van ez? Mellesleg az e-autopalyamatrica oldalán is látható minkét vásárlás, három perc különbséggel (nem vagyok valami gyors). Gondoltam felhívom az ügyfélszolgálatot, hogy mit lehet tenni.

A telefonban végig kellett hallgatnom körülbelül két perc ilyen-olyan tájékoztatást, majd átverekedtem magam úgy 5-6 menüponton (ez mobilon külön öröm), majd vártam még további pár percet, mire eljutottam egy hús-vér ügyintézőhöz. Ő pedig felvilágosított a megoldásról: fáradjak be az ügyfélszolgálatra (Pesthez legközelebb Budaörsön van irodájuk) a forgalmival és a két vásárlás kinyomtatott visszaigazolásával. Ha jogosnak találják a problémát, akkor - 1.400 Ft kezelési költség levonását követően - visszakapom a pénzem. Ööö... Oké. Szóval én telefonálgatok, ügyintézek, nyomtatok, befáradok, majd a végén még büntit is fizetek, azért, mert az Ő RENDSZERÜK A SZAR. Ezek után elképzelhető, hogy nem náluk fogok a későbbiekben matricát vásárolni.

A pécsi magasházé egy hosszú, bonyolult és tipikusan magyar történet. Felépítették, mégpedig jó nagyra, hogy már távolról hirdethesse egyrészt a város, másrészt természetesen a szocialista építőipar nagyságát. A maga nemében valóban kuriózum, már pusztán a méretei miatt is és nyilván a technológia is fejlettnek számított a kor színvonalához mérten. Hogy szép-e, vagy sem, az már szubjekítv megítélés kérdése, nekem sosem tetszett. Ebben persze az is közrejátszhatott, hogy én úgy nőttem fel: életveszélyes és bármikor összedőlhet.

Anno a hivatalos (nevezzük annak) PENingrád csapatfotózás is az épület tövében zajlott, ráadásul éppen annak az üvegvisszaváltónak a tetején, amit most szintén lebontanak. Később majd magyarázkodhatok az unokáimnak, hogy mégis hol készültek ezek a fotók... Persze ez legyen a legnagyobb bajom. Maga a fotózás helyszíne is azért lett oda kijelölve (a praktikus okon felül, hogy ti. közel van az egyetemhez), mert egy kellőképpen lepukkant hátteret kerestünk, aminek a 25 emeletes aztán tökéletesen megfelelt... Az csak járulékos előny, hogy a ház maga egy letűnt kor elfuserált szimbóluma (amúgy 1976-ban adták át).

Többen hangot adtak azon véleményüknek, hogy az épületet nem szabadna lebontani, mivel hozzátartozik a városképhez. Talán még Facebook-csoportok is alakultak, ahogy az manapság bevett szokás és ezzel párhuzamosan mindenki képzett építésszé vált. Én valószínűnek tartom, hogy a lakhatóvá tétele nagyságrendekkel többe került volna, mint amennyit a lebontás felemészt. Feltéve, hogy ez egyáltalán lehetséges (ne felejtsük el, hogy a fő probléma éppen az épület falaival - falaiban - van). Emellett - mint ahogyan azt már emítettem - vannak bizonyos esztétikai fenntartásaim, így a magam részéről örömmel fogadtam a hírt, hogy sokévnyi huzavona után most úgy néz ki, hogy pontot tesznek az ügy végére és ténylegesen megkezdték a bontást. Ettől egy kicsit tényleg meg fog változni a város arculata, de szerény véleményem szerint ez egy pozitív változás. Az utolsó porszemek eltakarításával pedig a pécsi 25 emeletes és annak kusza sorsa is lassan a múlt homályába vész. 

Szomorú dolog azt olvasni, hogy az egykori triathlonos úszóedződ, Kovács Judit néhány napja itthagyta ezt a világot. Különösen annak fényében szomorú, hogy ezt 46 évesen tette. Súlyos betegség, azt mondják, és talán ennél jobban nem is akarom tudni. Még "aktív" koromban - nagyjából 2000 környéke - született egyik gyerkőce, az első, vagy már a második, már nem emlékszem. Negyvenhat év talán egy fél élet, bár van, aki többet tesz bele, mint más száz alatt. Ő már egy másik sávban úszik. Kész, Hopp...

"Mint más a Blahára vagy a Nyugatihoz, én az utasokra utazom,
Míg okostojások az antitestet én a potyautast kutatom,
Ezt a parazitát a BKV testén,
Aki azt hiszi, hogy ezen a szép kis estén jól jár
Ha jegy nélkül jár"

(Bëlga: Kalauz II)

Úgy esett, hogy 2009 után most ismét abban a kegyben részesülök a jelenlegi munkáltatóm részéről, hogy megdobnak némi béren felüli juttatással, a la cafeteria. Választhattam többféle megoldás közül, ezek közül kerül ki jelen írásom tárgya, ami nem más, mint a BKV bérlet, mert hát ugye Pesten valahogy mobilizálni kell a testem, márpedig én azt autóval nem nagyon vállalom (plusz melóhelyre megy céges busz). Az persze előírás, hogy a bérletről ugyebár ÁFÁs számla is kell, a (kölcsönző) cég nevére, ami valamiért ez ezressel drágább, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy nem olyan egyszerű beszerezni. Ott ugyanis, ahol mi lakunk, csak automata található, a legközelebbi pénztár a Kelenföldi vasútállomáson van, ami oda-vissza 6km, gyalogosan tehát eltart egy darabig. Jegyből pedig alsó hangon kellene kettő darab, 700 Ft-ért. 

Meglátogattam hát a legközelebbi jegykiadó automatát, ez ugyanis durván 200 méterre van, kicsit közelebb, mint az említett vasútállomás. Végig is zongoráztam a kötelező lépéseket, majd kiválasztottam az a pontot, hogy "Fizetés és ÁFÁ-s számla igénylés", mire az automata közölte, hogy mutassam fel a QR kódomat... Na, itt bizony megállt a tudomány. What kind of kód? Néztünk egymásra nagy bután az asszonnyal, de nem leltünk rá a válaszra, hát továbbálltunk. Otthon azért utánanéztünk a dolgoknak és a BKV vonatkozó oldalán meg is találtuk mindenre a választ. Röviden annyi a lényeg, hogy be kell regisztrálni azokkal az adatokkal, amire a számlát szeretnéd majd kiállíttatni. Ezt követően e-mailben kapsz egy pdf alapú dokumentumot, ami tartalmaz egy közepesen szájbarágós használati utasítást, a megadott adatokat (hátha elfelejted) és egy QR kódot. Ezzel a papírral (vagy legalábbis a kóddal) kell hát az automatához járulni, majd azt a megfelelő pillanatban a megfelelő helyre tartva - a kijelző felett van a leolvasó, nyíl is jelzi - egy mozdulattal megadod a szükséges adatokat és már jön is az áhított számla, a bérlettel együtt.

Hogy jó-e ez? Hát persze! Időt és energiát takarít meg Neked is, mert nem kell minden egyes alkalommal begépelned az adatokat, az elgépelés állandó veszélyével, a nem mindig együttműködő érintőképernyőn keresztül... Emellett a mögötted várakozók is fél fokkal boldogabbak lesznek, mert kevesebbet kell várniuk. Persze, mivel a dolog nem egyértelmű, ezért igényel némi utánajárást, ahogy a mi esetünk is jelzi. Ismerek olyat, aki sosem jutott el eddig a pontig, feladta ott, hogy az automatából elsőre nem tudott bérletet venni és hónapokig mászkált a bérletpénztárba, jó messzire. Mi okosabbak voltunk.