"Oh, it's a fragile thing this life we lead
If I think too much I can get overwhelmed by the grace
By which we live our lives with death over our shoulders"

(Pearl Jam: Sirens)

Egyik ismerősöm édesanyja a közelmúltban fejezte be földi pályafutását. Szép kort megélt, 82 éves volt. Sajnos utolsó éveit már betegen töltötte, ágyhoz volt kötve, ápolni kellett és emlékeit is fokozatosan elvesztette (Alzheimer-kór). Szomorú dolog ez, persze, hogy az, dehát az élet velejárója az is, hogy van eleje, meg vége (de nagy is a pofám harmincévesen*). És általában egyik sem megy könnyen. De nem is maga az esemény a legfontosabb jelen esetben.

A napi ápolási teendők ellátásához ápolónő(k) járt(ak) házhoz, ami már önmagában figyelmet érdemel azon okból kifolyólag, hogy ők ezt a - mind fizikailag, mind mentálisan - amúgy is megterhelő munkájuk mellett vállalják. Persze nem ingyen, ez nyilvánvaló, de ma Magyarországon súlyos hiány van ápolónőkből, aminek az a fő oka, hogy sz*r a fizetés. Az ember pedig nem rest a zsebébe nyúlni, amikor haldokló hozzátartozóján szeretne segíteni. Nyilván nincs igazság a földön; van, akinek az apja ötvenkilenc évesen, minden előjel nélkül összeesik és van, aki hosszú évekig tehetetlenül nézi a folyamatos leépülést, szenvedést, ami a szeme előtt zajlik.

Ami engem ismerősöm édesanyjának halálával kapcsolatban a leginkább megérintett, az a rutin és a szenvtelenség, ahogyan az ápolónő a halálhoz hozzáállt. Nyilván neki ez hozzátartozik a mindennapjaihoz, de többségünknek ez szokatlan, nem olyan közegben élünk, ahol minden nap emberek élete ér véget. Persze érthető, neki ez a munkája, a hivatása, hozzátartozik - úgymond - az élethez. Csakhát... Az ember egy percre mégiscsak elgondolkodik saját múltján, jelenén, jövőjén, amikor az ápolónő csendesen csak annyit mond: "még fél óra".

*harmincegy